Az asszírok ekimmu névvel illették a vámpírokat, mítoszaik szerint olyan ember válhatott élőholttá, akit nem temettek el tisztességgel, szertartásaik szerint. Ilyenkor az illető visszatért a sírból és emberek vérét szívta.

 

     A kínaiaknál se szeri se száma a vérivó démonoknak, ezek a többi vámpírtól annyi eltérést mutatnak, hogy nem halandóból származtathatók, önálló, más létsíkok gonosz lényei. A helyiek különféle varázsigékkel és imádságos cédulákkal védekeztek ellenük. Ezek a démonok már repülni is tudtak és gyakorta a holtakat is felfalták.

 

     Malajzia területén langsuirnak nevezték azokat a nőket, akik gyerekek vérével táplálkoztak, ráadásul állati alakot is tudtak magukra ölteni, többnyire bagollyá változtak.

 

    A legszínesebb és legtöbb vámpírmítosszal azonban maga Európa büszkélkedhet, azon belül is Románia egyes vidékei. Számtalan névvel illetik a vérivó holtakat, köztük a sztrigoj, moroj szavak a legismertebbek. A mora vagy nora szó valószínűleg innen eredeztethető, ő a magyar mesék egyetlen vámpírszerű lénye. Kereszteletlenül meghalt emberből, hallva született csecsemőből vált mora.

 

     Dániában mara nevezetű démon kísértett, ez nappal szép fiatal lány képében élt a halandók közt, éjszakánként pedig emberek vérével táplálkozott. Ha valaki beleszeretett leány képében, nos, az rosszul járt.

   Mint láthatjuk, szinte kivétel nélkül minden nép kultúrájában megtalálható a vérszívó szörnyeteg mítosza. Nem csoda hát, ha a vámpírok természete, a velük kapcsolatos hagyományok és védekezési módozatok is igen eltérőek. Először is lássuk, milyen tulajdonságokkal ruházták föl eleink a vámpírokat, mik a legismertebb jellemzők.

      Az első és legfontosabb dolog, amit megemlíthetünk velük kapcsolatban, hogy kizárólag sötétedés után bukkannak elő, ez nagyjából minden mítoszban így szerepel. Általában vérrel táplálkoznak, ám néhányuk nem veti meg a holtak húsát sem, sőt, némelyek még saját testrészeiket is fölfalják. Java részt a nyaki artériából nyerik táplálékukat, az áldozatok magukon viselik a vámpír támadásának megdönthetetlen bizonyítékát, a két kicsi sebhelyet. Ez már nem minden mítoszra igaz, az orosz vámpír például kitépi áldozata szívét és így jut vérhez. A malajziai gyerekek pedig hátukat félthetik az ott kísértő szellemektől.

 

     A vámpírok gyakorta felveszik állatok alakját, mostanság a farkas és denevérformák a legismertebbek, bár ezek az információk többnyire filmekből származnak Ezen kívül a korai időkben még használatos volt a macska, patkány, varangybőr. A patkány miatt sokszor még a pestisjárványokat is a galád vámpírok számlájára írták.

 

     Nincs tükörképük, illetőleg ily módon fel lehet fedni valódi kilétük. Ez főként az európai hagyományokban szerepel és eredete onnan származtatható, hogy sok helyütt mágikus erőket tulajdonítanak a tükörnek. Egyes vidékeken letakarják, a fal felé fordítják, ha halott van a háznál, hogy a lélek ne tudjon rajta keresztül átlépni az élők világába. Hipnotikus erők birtokában vannak, ez is elég jellemző, így csalogatják magukhoz a gyerekeket, ifjakat, és persze elfeledtetik az áldozattal, mi is történt velük valójában. Hisz a legtöbb esetben a vámpírok nem azonnal ölnek, sokáig, napokon, heteken át szívják áldozataik vérét. Minél tovább, annál jobb. Koporsók, kripták lakói. Mivel általában halottaiból feltámadó személyről van szó, ez is elég általános. Bár van néhány egészen különös mendemonda is, egy kelet-európai mítosz szerint vérrel teli koporsóban fekszenek, illetőleg úsznak. A többi vámpír bizonyára irigyli őket.

 

     Miként lesz valakiből vérivó holt? Ennek számtalan oka lehetett. Az egyik legkézenfekvőbb, hogy az áldozat maga is vámpírrá lett, akár egy fertőző betegség. Aztán különös veszélyben forogtak az öngyilkosok, a bűnös életet élők, a pogányok. Sőt, akár az ártatlanok is, ha egy csecsemőt nem kereszteltek meg halála előtt, vagy az az ember, akit nem temettek el tisztességgel, szintén vámpírrá válhatott. Persze egyes helyeken az is elég volt, ha egy gyerek születése idején farkasok ordítottak, vagy túl sokáig élt anyatejen. Ne adj isten az apa kiléte meglehetős homályba borult… Szóval ilyenkor rögvest rásütötték az illetőre, hogy bizonyosan vámpír lesz belőle halála után.

     Egészen hihetetlennek tűnik, de még a 19. században is hatalmas hisztériát keltett egy-egy állítólagos vámpír feltűnése. Mind a gazdag, tudományos és feltaláló emberekkel teli Angliában, mind az elmaradottabb, szegényebb havasalföldi parasztok körében. Sőt, az utóbb említett környéken még a mai napig hisznek a vámpírok létezésében. A középkorban pedig össze se lehetne számolni hány embert égettek meg vámpírság vádjával. Hisz ez épp oly bűnös cselekedet volt, mint a boszorkányság, vagy a farkasemberség. Az állandó rettegés, félelem aztán olyan tárházát hozta létre a gonosz démonok elleni küzdelemnek, illetőleg azok felkutatásának, hogy akár egy egész kötetet meg lehetne tölteni vele.

      Először is lássuk, miként lehet megelőzni, hogy embertársunk élőholttá változzék, no és hogyan bukkanhatunk rá egy potenciális vámpír sírjára. Az egyik legdrasztikusabb módszerek közé tartozik az úgynevezett karót a szívbe eljárás, ez elég általános és köztudott. A karó legyen tölgy vagy rózsafából, ha lehetséges. Románia egyes részein a kötőtűvel is megelégszenek, ezt a halott köldökébe szúrják. Ezen kívül még hatásos a lefejezés is, gyakorta együtt használták a karóval. Egyes vidékeken a vámpírjelölt szájába viaszt öntöttek, fokhagymát tömtek, szemére ezüstpénzt helyeztek. Nagyon hatásos volt továbbá ha a sír négy sarkába fonáshoz használatos orsókat helyeztek, ezeket pedig fonállal kötötték össze. Az sem számított ritkaságnak ha a vámpírra sziklát, köveket görgettek. Ilyenkor aztán egy szép kis kőhalom jelezte az élőholt sírját, mindenkinek, aki arra járt, kötelező volt további nehezékkel hozzájárulnia a rögtönzött börtönhöz, máskülönben a gonosz szellem az ő nyomába eredt.

 

      Ám ha mindezek ellenére megtörtént a baj, és az illető vámpírként tért vissza, mit lehetett tenni? Először is meg kell találni a gonosz forrását, a sírt. Ehhez alkalmaztak rózsafa pálcát, hasonlóan működött, akár a vízkereső botok. Aztán az is árulkodó jel lehetett, ha sírhalmon egy kicsi lyukat fedeztek fel. Egyes tájakon ugyanis azt tartották, hogy a vámpírok képesek anyagtalanná válni és füst képében úgymond kiszivárogtak a föld alól ezen a lyukon keresztül. A nyitott koporsó és széthányt föld pedig egyértelmű volt. Továbbá a háziállatok is nyújthattak segítséget a keresésben, ha valamelyikük átugrott egy sírt, abban egész bizonyosan vámpír feküdt. Az ártatlanságnak és tisztaságnak is szerepe volt a gonosz felderítésében. Egy ifjú, szűz leányt meztelenül fehér lóra ültettek, és ahol az állat megtorpant, ott volt a vámpír nyughelye. Amint a helyiek gonosz élőholt sírjára bukkantak, rögvest akcióba léptek és a fentebb említett módszerekkel megpróbálták elpusztítani.

 

      Mindezek ellenére sokszor megtörtént azon kellemetlen helyzet, hogy a háziak saját magukon fedezték fel az ártó szellem nyomait, vagyis azután, hogy megtörtént a baj. Hát ilyenkor jöttek a különféle bűbájok és kuruzslások, fokhagymafogyasztás zsákszámra. Természetesen azon szerencsétlenek, akik hitték, hogy vámpír gyötri őket, aligha elégedtek meg fokhagymával. Ennél sokkalta drasztikusabb eszközökhöz folyamodtak. Bevett szokás volt a vámpírnak hitt halottat kiásni, szívét kivágni majd elégetni, a hamvakat vízbe keverték és ezt a koktélt mindenkinek, aki beteg lett, meg kellett kóstolnia egy útkereszteződés közepén, szigorúan éjfélkor. A szertartás után garantáltan meggyógyult az áldozat, jobban lett, a hatóságok viszont kevésbé, akik még ma, a 21. században is harcolnak a babonás hullagyalázók ellen. Legalábbis Románia egyes eldugottabb részein.

      Hogy maga a vámpírizmus mítosza honnan ered, azt nem lehet tudni pontosan. Erről is több elmélet látott napvilágot, talán ha mindet összeadjuk, akkor kapjuk meg az igazságot. Gustav Jung szerint az emberiség kollektív tudatalattijában él a vérivó szörnyeteg képe. Aztán a különféle betegségek is hozzájárulhattak a vámpírmítosz kialakulásához, köztük a pellagra a legfőbb gyanúsított. Ez egy vitaminhiányos betegség, tünetei közt szerepel a sápadtság, lesoványodás, a szájüreg nyálkahártyájának bevérzése, sebesedése. Ráadásként a pellagrás beteg bőre érzékennyé válik a napfényre. Aztán egyesek szerint a Dél-Amerikában őshonos vámpír-denevérek alakja is összefüggésbe hozható az élőholtakról kialakult képpel. Az viszont vitathatatlan, hogy a ma ismert, közkedvelt Drakula figura megteremtése egyértelműen az író Bram Stoker számlájára írható. Mivel a vámpírmítosz kiemelkedő alakja, így megérdemli, hogy életútjával is megismerkedjünk pár mondatban.

     Bram Stoker 1847 novemberében született Dublinban. Gyermekkora meglehetősen szerencsétlenül alakult, egy betegség folytán egészen nyolc éves koráig ágyhoz kötve tengette életét. A későbbiek során azonban teljesen felépült, sőt, élsportoló vált belőle. Sokáig kritikusként dolgozott az Evening Mailnél, ez azért fontos momentum életében, mivel ezidőtájt ismerkedett meg a neves londoni színésszel, Henry  Irvinggel. Valószínűsíthető, hogy barátjának karaktere, megjelenése ihlette Drakula gróf külsejét. Nem lehetett valami bizalomgerjesztő ember. Minden esetre a vámpír gróf alakjának megformálásához egy történelmi alak is hozzájárult, név szerint Vlad Tepes, a 15. században élt havasalföldi vajda.

       Karóbahúzó Vlad kegyetlenségéről volt ismert, az emberek kínzását és karóbahúzását szinte hobbiként űzte, amennyiben hihetünk a történelmi forrásoknak. Egész hihetetlen, a krónikások 50000 és 100000 közé teszik azon áldozatok számát, akik a román fejedelem parancsára pusztultak el. Voltak, akiket elevenen megnyúzatott, másokat máglyán égetett el. Egy történet szerint azokat a török követeket, akik jelenlétében nem vették le fejfedőjüket, azzal büntette, hogy turbánjukat odaszögeztette a fejükhöz. Máskor pedig szegényeket és betegeket hívott meg vacsorára majd rájuk gyújtotta a házat. Nem meglepő tehát, ha Vlad korának egyik legrettegettebb embere volt, egy 15. századi német metszet úgy ábrázolta, hogy karóba húzott, lefejezett tetemek között vígan lakomázik egy asztalnál. Amúgy a fejedelem gyerekkorát tekintve cseppet sem lehet csodálkozni, amiért ilyesféle tettekre ragadtatta magát. Egészen korán szemtanúja volt apja meggyilkolásának majd bátyja élve eltemetésének. A Drakula nevet apjától örökölte, az idősebb Vlad tagja volt II Luxemburgi Zsigmond Sárkányos rendjének, felvette tehát a Dracul—Sárkány nevet. Fia a Draculea—Sárkány fia megtisztelő címet kapta. Mindezek ellenére Románia egyes vidékein nemzeti hősként tisztelték a Karóbahúzót, hisz sokáig harcolt a törökök ellen. Végül még egy momentum, ami hozzájárult a vámpír gróf mítoszához. Mikor a 20. század elején felnyitották Drakula sírját, az bizony üres volt.

 

     Bram Stoker Drakula című regénye végül 1897-ben jelent meg, hatalmas sikert aratva. Bár az irodalomban már voltak előzményei a vámpírok mítoszának, a romantikus Byron, vagy Giovanni Polidori munkáiban is találkozhatunk velük, mégis nyugodtan állíthatjuk, Stoker egy új műfajt teremtett. Ez a siker pedig azóta töretlennek bizonyult, játékok, könyvek, filmek, sőt képregények folytatják a megkezdett hagyományokat. A vámpírok szinte végigkísérik a 20. század történelmét, a vérivó szörnyeteg mítoszának formálódása tökéletes lenyomata a társadalomban, kultúrában végbemenő változásoknak.

      A legkorábbról fönnmaradt Drakula adaptáció Friedrich Wilhelm Murnau rendezésében került a nézőközönség elé. A film Nosferatu, a borzalom szimfóniája címet kapta és 1922-ben készült el. A névváltoztatásra azért volt szükség, mivel a rendező nem kapta meg a jogokat Stoker özvegyétől. Mivel ettől eltekintve a történet szinte hajszálra egyezik a regénnyel, plágium per kerekedett az ügyből és bírósági döntés nyomán a filmet megsemmisítették, csupán néhány tekercs maradt fönn az utókor számára. Ebben a feldolgozásban Nosferatu, a vámpír még valódi szörnyeteg, semmi köze sincs a halandók világához. A gyilkolás, táplálkozás ösztöne hajtja, elpusztítani is csak úgy lehet, ha egy ifjú szűz önként felajánlja neki vérét és feledteti vele az első kakasszót.

       Az évek során Drakula figurája jelentős változásokon ment keresztül, már az 1931-ben elkészült adaptáció során is sok új vonást fedezhetünk föl a Lugosi Béla által megformált figurában. A gróf itt már koránt sem az a taszító szörnyeteg, mint azt a Murnau filmben láthattuk. Alakja emberi, sőt, már-már vonzó, természetében azonban még mindig ott él a gonosz, jelleme aligha áll másból.

 

     A Nosferatu 1972-es feldolgozásában a vámpír már szeretni is képes. Bár külsőre rút szörnyeteg, szenved a magánytól, a szerelem hiányától és a halál valóságos megváltás számára.

 

     Az 1992-ben Francis Ford Coppola által rendezett Drakula már igazi romantikus történet. A gróf menyasszonya öngyilkossága miatt fordul el istentől és válik vámpírrá, majd ezután évszázadokon át keresi reinkarnálódott kedvesét. Végül a 19. századi Angliában talál rá Minára, akivel ugyanúgy szeretik egymás, mint több száz éve. A gróf végül kedvese keze által hal, és lelke is megmenekül az örök kárhozattól.

 

     A következő állomás a vámpírok jellemének változásában Anne Rice regényei, illetőleg az azokból készült sikerfilm, az Interjú a vámpírral. Ezekben a történetekben már nem az ember és gonosz közti harc áll a középpontban. Főszereplői maguk a vámpírok, akik sokfajták, egyéniségük színes, akár a halandóké, vannak köztük gonoszok, mások csendes egyszerűséggel figyelik a világ történéseit, és bizony akadnak olyanok is, akik még az embernél is emberibbek. A legnagyobb hatást Anna Rice világa gyakorolta a 21. század vámpír mítoszára, mind a Penge, mind az Underworld filmekben találkozhatunk az önálló, saját világukban létező vérszívókkal. Törvényeik, hagyományaik szerint élnek, akárcsak egy új faj az emberek mellett. Sőt, néhány vámpírnak lelke is van a szó hagyományos értelmében, ahogy azt láthattuk az Angel és Buffy sorozatokban.