Párizs a „császári vigasságok” két évtizede alatt, III. Napóleon uralma idején teljesen átalakult. A középkori ruháját kinőtt főváros helyén megszületett „Nagy-Párizs” mágnesként vonzotta magához a külföldi látogatókat, aminek következtében feltartóztathatatlanul megindult azon az úton, hogy fokozatosan „modern Bábellé” változzon. Ebben a forgatagban különleges helyet foglaltak el azok a félvilági hölgyek, akik a legelőkelőbbek palotáitól a külvárosokig mindenhol megtalálhatók voltak, kínálták szolgáltatásaikat.

A középkori és kora újkori Európa szexuális praktikáiról aránylag kevés a fennmaradt forrás, a magyarországi szexualitás történetéhez pedig még szegényesebbek az adalékok. Szemelvényeink a 16–17. század mentalitását hozzák kicsit közelebb. Szerepel bennük pénzen szerzett szerelmi szolgálat, jórészt úti élményként, de megtalálható a „petting” vagy a „pedofília” egykorú megnyilvánulási formája is. A gondolkodásmódok történetéhez azért fontos források ezek, mert nem csupán a „technikai” részekről szólnak, hanem sokkal inkább a kor szexuális fantáziáinak megnyilvánulásait rögzítik.

A szexuális úton terjedő betegségek közel egy- idősek az emberiség történetével. A nemi betegségeket sokféle névvel illették: ragadós nyavalya, bujakór, majd később vénuszi betegség, bujasenyv, szifilisz, ám ez mind gyűjtőfogalom volt. Bár a fertőzések terjedési módja mindig azonos volt, a betegségek típusa, a róluk kialakított ismeretek és ennek megfelelően a gyógymódok eltértek a különböző történelmi korokban.

A 15. századi Európa leghíresebb bordélyait és prostituáltjait Itáliában találhatjuk. A reneszánsz idők itáliai kéjhölgyei a szexuális szolgáltatások mellett kifinomultabb élvezeteket is nyújthattak. Az olasz nyilvánosházak hírnevüket nem csupán gazdag választékuknak és sajátos szolgáltatásaiknak köszönhették, hanem kéjhölgyeik zenei, irodalmi műveltségének, intelligenciájának is. Nem csoda hát, ha a velencei, római, firenzei, nápolyi nyilvánosházakat messze földről felkeresték.

A római jog a prostitúció jogi szabályozása terén is máig érvényes tanulságokkal szolgál. A rómaiak igen hamar rájöttek arra, hogy célszerűbb a prostitúciót – korlátozott keretek között és szigorú hatósági ellenőrzés alá helyezve – megtőrni, mint abszolút módon betiltani és büntetni. A „megtűrés” nemcsak a szigorú állami felügyeletben nyilvánult meg, hanem különféle jogi korlátozásokkal is igyekeztek elvenni az örömlányok kedvét az ősi mesterség űzésétől. Csodára persze a római jog sem volt képes: a császárkorban egyre inkább elfajuló prostitúció ellen már a büntetőjogi szankciók is hatástalannak bizonyultak. Abszolút tilalom kimondására mégsem került sor, mert a császárok tisztában voltak azzal, hogy e jelenség felszámolásához még az ő hatalmuk is kevés.

Amikor Zeusz, az istenek királya beleszeretett Ganümédészbe, sas képében szállt a földre, hogy kielégítse vágyait. Zeusz ilyesféle földi kicsapongásai – felesége, Héra őszinte bosszúságára – mindennaposak voltak, ez az eset azonban különbözött a többitől: az elcsábított Ganümédész ugyanis fiú volt. A fiúszerelem tehát még az olümposzi istenek számára sem volt ismeretlen, noha kivételnek számított. Annál különösebb, hogy Athén történetében volt olyan időszak, amikor bizonyos társadalmi rétegek számára éppen ez a kivétel jelentett bevett gyakorlatot, s a nőkkel való érintkezést valamiféle szükséges rossznak tekintették: eszköznek, amelynek segítségével törvényes utódokat lehetett nemzeni. Vajon miért alakult ki az a szemlélet, amely a homoszexualitást a heteroszexuális kapcsolatnál magasabbra értékelte?

Hogy a szexualitás nem volt tabu a görög–római világban, sehol máshol nem nyer oly egyértelmű bizonyítást, mint Pompejiben. A ma már „kényesnek” számító erotikus témák megjelenítése falfestményeken, mozaikokon, szobrokon egy életörömökre éhes világ képét vetíti elénk, ahol egyformán természetes a vágy kifinomult követése vagy a közönséges élvezetek keresése. Pompeji erotikus emlékeinek jó részét ma egy nápolyi múzeum titkos termeiben őrzik. Szűk látókörű prüdéria és álságos szégyenkezés akadályozza a mai látogatót abban, hogy a mindennapi élet rejtett oldalát is megismerje, amely pedig szintén hozzátartozott a Római Birodalom történetéhez. Írásunk és képeink egy olyan érzéki világba vezetnek be, amelyet még nem vett körül a valláserkölcsi értékítéletből fakadó titokzatosság.

A szexuális önmegtartóztatásra kényszerülő, aszkézist gyakorló keresztény ember gyakran gondolhatott vágyakozva a pogány görög–római világ szabad és félelem nélküli aranykorára, amikor az emberek korlátozás nélkül gyakorolhatták a szexet. Valóban úgy tűnik, hogy a nemiség területén az antik ember összehasonlíthatatlanul szabadabb volt, mint az utána következő századokban élők.

Bármely népet és bármely kort vizsgáljuk, gyakorlatilag kivétel nélkül azt találjuk, hogy szexualitás (szexuális viselkedés) nemcsak az intézményesített párkapcsolatban (házasságban) fordul elő, hanem előtte, sőt, alatta (mással is) no meg utána is. Kultúránként változott, hogy a házasságkötés előtt a fiúknak és a lányoknak elnézték, megengedték a szexuális próbálkozásokat, vagy éppen igyekeztek őket távol tartani egymástól. A felnőttek házasság nélküli vagy azon kívüli szexuális kapcsolatainak megítélése terén hasonló volt a helyzet. Az ókorban azután meglehetősen elterjedt a rabszolganők (rabszolgák) szexuális kizsákmányolása. Ugyanakkor – talán a házasságkötési ajándékozás, ajándékcsere mintájára (és az árucsere elvének megfelelően) – mindinkább elfogadottá vált, hogy a szexuális szükségletek összeházasodás nélküli kielégítése is ajándékot érdemel. Erre a nők is rájöttek. Igy jött létre a prostitúció.

Táncosnő, kurtizán és kém. Az előbbieket büszkén vállalta, a kémkedést viszont élete végéig tagadta. Margarethe Gertruide Zelleként született Hollandiában, de annyiszor ismételte, hogy ő Mata Hari, kinek apja dúsgazdag maharadzsa, anyja pedig maláj táncosnő, míg a végén maga is elhitte.