A hajó rövid története hemzseg a szimbólumoktól és a nehezen félreértelmezhető, már-már irodalmi és filozófiai jelenségektől. Adott ugye egy luxushajó, amely első útján ott hasítja az Atlanti óceán habjait, fedélzetén 2.224 emberrel (közöttük a nincstelen kivándorlóktól kezdve a magyar szalonzenészeken át a pofátlanul gazdag arisztokrata ingyenélőkig minden társadalmi osztály megtalálható), az Óvilágból az Új felé vezető úton, s egyszer csak a semmiből (a Sors vagy a Végzet megtestesítőjenként) felbukkan egy jéghegy… Hát csoda, hogy a Terminátor édesapja, maga James Cameron sem bírt ellenállni neki?

Amikor a belfasti Harland & Wolff hajóépító társaság szárazdokkjából 1912 legelején vízre bocsátják, a Titanic volt a földkerekség legnagyobb hajója: 270 méter hosszú, a vízvonalnál 28 méter széles, vízkiszorítása pedig meghaladta az akkoriban szinte felfoghatatlan 53 ezer tonnát. Senkit nem akarok itt számokkal untatni, de ha valaki erre gerjed, a többinek utánanézhet a témával foglalkozó többezer (nyomtatott vagy netes) forrás bármelyikében. A tény: óriási hajó volt, amely teljesen megérdemelte nevét.

Két testvérhajója is elkészült, az Olympic és a Britannic (testvérhajónak nevezik azokat a vízi járműveket, amelyek gyakorlatilag egy kaptafára készülnek, s mindössze apró, főleg esztétikai, valamint lényegtelen műszaki részletekben különböznek egymástól – ennek később még jelentősége lesz a sztori során).

A megrendelő (és a tulajdonos) a White Star Line hajózási társaság volt, amely ahuszadik század elejére oly jellemző, Európa és Amerika közötti személyszállítási verseny egyik kiemelkedő résztvevője volt, ami pedig a luxusutasoknak szóló ajánlatait illette, vita nélkül vitte az összes pálmát.

1912. április 10-én, szerdán, helyi idő szerint délelőtt 10 órakor hagyja el a dél-angliai Southampton kikötőjét, a parancsnoki hídon a White Star legtekintélyesebb (és a brit kereskedelmi flotta legjobban fizetett) kapitányával, Edward J. Smithszel. Négy napnyi eseménymentes hajózás után vasárnap, április 14-én röviddel éjfél előtt az éppen szolgálatban lévő, 25 éves Frederick Fleet harmadosztályú matróz észleli a később végzetesnek bizonyuló jéghegyet, azonnal jelenti is a hídnak, de csak a frontális ütközést tudják elkerülni: a jéghegy a hajó oldalát konzernyitóhoz hasonló módon felhasítja, majd hajnali fél háromra az elsüllyeszthetetlennek kikiáltott Titanic elmerül a hatfokos vízben.

Fleet máskülönben hosszú életet élt; 1965-ben, 78 éves korában lesz öngyilkos, felesége halála miatt érzett bánatában.

A rádión leadott SOS-jelekre (amelyek kibocsátását a kapitány csak hajnali fél egykor, 40 perccel a katasztrófa bekövetkezte után engedélyezi az értetlenkedő rádiósnak) az esemény helyszínétől mintegy 100 kilométerre hajózó Carpathia reagál elsőként, de neki is közel négy órájába telik, amíg odaér – ekkorra már csak testek, törmelék és mentőcsónakok úszkálnak a vízen. Utólag kiderült, hogy volt sokkal közelebb is hajó (a Californian), de ennek távírója (vagy távirásza?) nem vette a közel három órán keresztül sugárzott vészjeleket, ezért meg sem moccant. Érdekes módon a Titanicról fellőtt vészjelző rakétákat sem vette észre senki az 54 fős legénységből, pedig az éjszakai váltás minden tagja (8 ember) ébren volt.

A Californian-ról utólag kiderült, hogy J. P. Morgan üzletember (itt jobbra) tulajdonában volt, aki máskülönben kisebbségi részvényese volt a White Star-nak is. A Californian szállítólevelei szerint állítólag háromezer darab kötött női blúzt és kétezer gyapjútakarót szállított Angliából az USA-ba – ami elég meghökkentő tétel, ha figyelembe vesszük, hogy a hajó raktere ezzel az áruval csak úgy egyötödéig telt meg, ráadásul akkoriban (egy hatalmas angliai bányász-sztrájk miatt) a szén olyan drága volt, hogy minden kereskedelmi hajó maximális mértékben igyekezett kihasználni a rendelkezésére álló rakodóteret.

És ha még nem lenne elég: J. P. Morgan eredetileg szerepelt a Titanic VIP-utaslistáján, de április nyolcadikán (vagyis két nappal az indulás előtt) betegségre hivatkozva lemondja az utat.

Ha már mentőcsónakokról is beszélünk: köztudott tény, hogy a több, mint 3.500 ember szállítására méretezett Titanicnak összesen 1.178 fő befogadására alkalmas mentőcsónak-flottája volt, ráadásul Smith kapitány csak az ütközést követő második óra végén adott utasítást ezek vízre bocsátására, noha már a tizedik percben tisztán látszott, hogy a hajó menthetetlen.

Közbevetett, bónusz-érdekesség: amikor legénységet toboroztak a Titanicra, a belfasti hajóépítő üzemben is kiragasztották a felhívást. Noha közel kétszeres bért ígértek a karbantartó szakembereknek, a több ezer ott dolgozóból mindössze hatan jelentkeztek – közöttük egyetlen olyan sem volt, aki magán a hajóépítésen részt vett volna.

A konteók már a katasztrófa harmadnapján elkezdődtek. Egy „Paddy the Pig” (Paddy, a disznó) becenevű hajógyári munkás április 17-én kezdi híresztelni, hogy valójában nem is a Titanic süllyedt el, hanem egyik, kicsit idősebb testvérhajója, az Olympic, amelyet átfestettek Titanická. És hogy miért? Hát a biztosítási díj bezsebeléséért. És hogy hol volt ezalatt maga a Titanic? Hát kicserélték a két hajót – az Olympic 20%-kal kevesebbe került, mint ez.

Persze az ír hajóépítő munkások sörözés közben elejtett mondataira már akkor sem lehetett hitelt felvenni, de a szóbeszéd elindult.

Paddy történetét aztán szépen kidekorálták. Egy Robin Gardiner nevű fószer később három könyvet is írt a témáról. Nos, Robin állítólag kinyomozta, hogy az Olympic 1911 késő őszén összeütközött a brit haditengerészet Hawke nevű cirkálójával (itt balra). Senki nem halt meg, de az óceánjáró nagyon komoly, strukturális sérüléseket szenvedett, amelyek miatt az illetékes főhatóság alkalmatlanná nyilvánította hosszabb utakra, ráadásul nem is volt bebiztosítva. A White Star a csőd szélére jutott és úgy tűnt, végleg elveszíti a versenyt a legnagyobb riválisával, a Cunard tengerhajózási vállalattal folytatott küzdelemben.

Még egy adalék az Olympic-témához: röviddel azelőtt, hogy a Titanicot vízre bocsátották volna, az Olympicot berendelik a belfasti szárazdokkba, állítólag holmi propeller-probléma kijavítására hivatkozva. A hajó nyolc napot tölt a javításon, noha szakemberek szerint a propellert (már ha valóban gond volt vele) tíz óra munkával rendbe lehetett volna tenni. A Titanic ráadásul gyanúsan gyorsan megkapta a tengerjárási engedélyt – négy óra alatt átvizsgálták és találták alkalmasnak, noha minden hasonló esetben ez a procedúra legalább három munkanapot vett igénybe.
Amikor vállalkozó kedvű roncskutatók 1985-ben elkezdték a felszínre hozni a Titanic (vagy az Olympic?) maradványait, a hajócsere-teória megdőlni látszott, mert minden jel arra utalt, hogy valóban a Titanic hever 3800 méter mélyen. A konteósok azonban nem hagyták magukat, és a feltárás vezetőjéről, Robert Ballardról, valamint két főmunkatársáról, Steve Hallról és Bruce Beveridgeről „kiderítették”, hogy gyanúsan meggazdagodtak a hír nyilvánosságra hozatala után.

Egy másik konteó szerint a Titanic részese volt az óceán-átkelési versenynek, s Smith kapitány (az addigi rekord megdöntése érdekében, a kilátásba helyezett több ezer fontos jutalomra áhítozva) egyfelől túlfűttette a hajókazánokat (és ezért nem tudtak megállni a jéghegy előtt, vagy elkanyarodni előle), másfelől pedig a versenysúly csökkentése miatt nem intézkedett megfelelő mennyiségű mentőcsónak beszerzéséről.

Ez utóbbi részlet elég nevetséges, hiszen egy 46 millió kilós hajó esetében az a pár száz (esetleg pár ezer) kiló, ami a hiányzó mentőcsónakok súlya lett volna, nem oszt és nem szoroz szerintem. Ráadásul a vizsgálat kiderítette, hogy az ütközés pillanatában nem is minden kazán volt felfűtve.

Arról se feledkezzünk meg (a konteósok nem tették; nem az a típus), hogy az első világháború előszobájában vagyunk; vannak, akik szerint a németek szerették volna kipróbálni a nemrégiben kifejlesztett tengeralattjáróik ütőképességét, s egy U-Boot állt lesben a jéghegy mellett, várva várván a Titanicra. Kilőtt egy torpedót, majd elsurrant a jéghegy alatt – s a jéghegy utólag elvitte a balhét. Amúgy klikk a képre, ha szépet akarsz látni!


Hogy mi történt valójában a Titanickal? Döntsétek el ti, ez az a fórum! De azt azért még el kell mondanunk, hogy 1898-ban (tehát az események előtt 14 évvel) egy Morgan Robertson nevű amerikai parafenomén (clairvoyant, ahogyan annak idején nevezték ezt a szakmát) írt egy katasztrófa-kisregényt (Futility, vagyis Haszontalanság címmel), amely arról szól, hogy egy elsüllyeszthetetlennek hitt, 270 méter hosszú és 25 méter széles brit tengerjáró luxushajó elindul New York-ból a dél-angliai Southampton felé. Egy áprilisi napon, éjfél-közeli időpontban, jéghegynek ütközve elsüllyed az Atlanti óceánban, s több ezer ember veszti életét azért, mert az üzemeltető társaság nem gondoskodott elegendő mentőcsónakról. És hogy mi volt a neve ennek a regénybeli hajónak?

Titan.