A rejtélyes vándorló kövek rendszeresen nekiindulnak, de a lassan már 40 éve tartó vizsgálatuk alatt még senkinek sem sikerült mozgás közben is megfigyelnie a nem egyszer több száz kilós köveket, így nem véletlen, hogy számtalan legenda és magyarázat született a Halál-völgy eme hátborzongató titkára.

Bár a kövek állítólag csak 2-3 évente vándorolnak, felületüktől függően egyenes vagy kacskaringós pályát írnak le. A nyomok 3-4 évig maradnak meg, és ezek alapján azt feltételezik, hogy a közeli helyekről a síkságra kerülő kövek mintegy 20 km/h sebességgel csúszhatnak. Az is bizonyos, hogy a vándorló sziklák mozgása csak az itt előforduló speciális körülmények együttes hatása révén lehetséges.

Rejtély a Versenypálya-síkságon

A Halál-völgyben többfelé is megfigyelték már a mozgó köveket, de a jelenség mégis leginkább az úgynevezett Versenypálya-síkságra (Racetrack Playa) jellemző, amely egy időszakos tó medre a Panamint-hegység északi részén. Ez a 4500 méter hosszúságú, pár centiméteres darabokra töredezett agyagréteggel borított síkság szinte teljesen vízszintes. A két vége között alig 40 mm a magasságkülönbség, így a ritka esőzésekkor a közeli hegyoldalakról alázúduló víz rövid ideig megmaradó, sekély tavat alakít ki. A hegyekben jóval hevesebb esőzések időnként 10-50 centiméteres laza szikladarabokat,(vitorlázó köveket) sodornak magukkal, amelyek aztán a szélfútta síkságon minden átmenet nélkül rejtélyes vándorlásba kezdenek.

Nem egy vándorló dolomittömb súlya akár a 300 kilogrammot is elérheti, míg a maguk után hagyott nyomok hossza nem egy esetben 900 méter volt.
Nem csoda hát, ha a rejtélyes jelenség mibenléte hamar találgatásokra, hajmeresztő magyarázatokra adott alapot. Az elmúlt évtizedekben különböző elméletek láttak napvilágot, a helyi idegenvezetők által terjesztett, emberfeletti erejű mókusok fészekrakásának gondolatától kezdve a különös gravitációs, mágneses anomáliákkal kapcsolatos elméleteken át egészen a természetfeletti (értsd: a Halál-völgyben elhunytak szellemei) vagy akár a földönkívüliek által előidézett okokig.

A vita azonban még nem dőlt el, és természetesen a tudósok, geológusok a természetes magyarázatokat részesítik előnyben. Ugyanakkor, mivel egy a Földön sehol elő nem forduló jelenségről, néha 300 kilogrammos kövekről, vagy több száz méteres nyomokról van szó, sokan nem voltak hajlandók elfogadni a természetes magyarázatot, amely szerint a kövek mozgását az erős szelek idézik elő.

Talán az időjárás viszontagságai?

Az első komolyabb kutatások 1968-ban vették kezdetüket, és megállapították, hogy az erős szél önmagában nem lehet felelős a jelenségért, ellenben a szél és a puha, sáros talaj valóban elegendő lehet a kövek mozgásban tartásához. Ám más kísérletek, amelyeknek során például repülőgépek propellereivel keltettek erős széllökéseket, hogy megmozdítsák a kősziklákat, kudarcot vallottak. Paula Messina, a kaliforniai Jose State Egyetem kutató geológusnője megerősítette, hogy a kövek különböző tényezők együttes hatására mozdulnak el, vagyis nem csak a szél szükséges a vándorláshoz, hanem a talaj állapotváltozása is. A geológusnő szerint a hegyekben bekövetkező felhőszakadások következtében nyálkás agyag sodródik a völgybe, és ezen a síkos rétegen a 100 kilométeres heves szélben a dolomitkövek képesek akár 2 m/sec sebességgel is elmozdulni. Igen ám, de a sárelmélet nem tudott magyarázattal szolgálni a kövek elindulásának (megindulásának) kérdésében. Ehhez ugyanis, mint kiderült, jóval nagyobb széllökés szükséges. Olyan, amilyet a Versenypálya-síkságon még sosem figyeltek meg.

A nyolcvanas éveiben járó John Shelton geológus, a vándorló kövek tanulmányozásának egyik úttörője, aki már 1953-ban tudományos dolgozatot jelentetett meg a témával kapcsolatban, azon elmélet híve, hogy a fagyott talajnak is szerepet kell játszania a jelenség létrejöttében. Shelton szerint a fagyos körülmények sokkal kisebb súrlódást eredményeznek, amely már lehetőséget biztosít a kövek megindulásához is. Szerinte a kicserepesedett iszapréteg magába szívja a hegyekből lezúduló nedvességet, majd az eső áztatta talaj a hideg éjszakák során 5-10 centiméter vastagságban megfagy, és másnap hajnalban a talaj legfelső rétege megolvad. Ez a „sár” iszapból és kocsonyás algarétegből áll. Létrejön tehát a kemény, fagyott iszap fölött egy csúszós felület. Shelton szerint ezen a felületen a szél már képes akár a nagyobb köveket is megindítani. Az előbbi geológus elsősorban a fagyott talajon kialakult nedves iszap elméletének híve, nem zárja ki azt a lehetőséget sem, hogy a jelenségért valójában egy vékony jégréteg tehető felelőssé. Bár a hatvanas évek kutatásai cáfolták azt a feltételezést, amely szerint a jégnek szerepe lehet a kövek mozgásában, 25 évvel később egy újabb csoport, az amerikai Hampshire College geológusának, John Reidnek a kutatásai nem zárták ki ezt a lehetőséget. Pontosabban megállapították, hogy egyes esetekben nem a sáros, hanem sokkal inkább a jeges talajon csúszhattak el a kövek.