Az emberek 40 ezer éve foglalkoznak a lélekkel. Már az ősemberek is –
innen (vissza)nézve az idők homályába – tudták, érezték, sejtették,
hitték, hogy az ember több mint a teste. Úgy temették el halottaikat,
hogy készen álltak a lélek fogadására, ha az megjelenne.Az a 21 gramm, amivel az ember teste könnyebb lesz halálakor, képezi a
lelket, amely a régiek hite szerint át tud járni egyik dimenzióból a
másikba.
Kezdetben volt a test…
A legtöbb nagyon régi
civilizációban a lélek az ember része volt, majd amikor a fizikai test
meghalt, őseink hitték, hogy a lelke továbbra is ott van. De voltak
hasznos lelkek és voltak ártó lelkek. Ez utóbbiakat kísértetként
rettegték. Nem egy régi szokás arra utal, hogy mindenképpen szerették
volna megakadályozni a halottak visszatérését. Mert bizony nem mindenhol
és mindenkor hitték, hogy a halál után a test és a lélek útja
különválik. Számos népnél, törzsnél meg voltak győződve arról, hogy ha a
halott testével tesznek valamit, ami hitük szerint megakadályozza
visszatérését, akkor mintegy bebiztosították magukat a kellemetlen
túlvilági látogatás ellen.
Ma már sokszor csak a
szakemberek tudják, miféle praktikákat gyakoroltak őseink – amelyekkel
több „primitív” ma is él – azért, hogy a holtak semmiképpen se
térhessenek vissza halotti mivoltukból az élők közé kísértetek,
szellemek, „lélek” formájában. Hogy a halott ne mozoghasson halála után
is úgy, mint egy élő, a dél-amerikai indián népeknél állatbőrökbe
kötözték őket. Ezek a múmiák – különösen az egykori inka birodalom
területén – ma is előkerülnek rejtett sziklasírokból, barlangokból. Nem
véletlenül találják ezeket az egykori embereket mumifikált állapotban,
de rettenetesen összegöngyölve, megkötözve, bőrszíjakkal összekötve.
Sokáig azt hitték még az etnográfusok, antropológusok is, hogy így óvták
a holttesteket, így tartották őket egyben… Dehogy! Ma már tudjuk: így
akarták megakadályozni, hogy haláluk után ismét megjelenjenek az élők
között. Délnyugat-Afrikában még kevésbé hittek a halottnak – ott
egyszerűen elvágták a gerincét a nyakán, így a fejét könnyen
behajthatták a térdei közé, majd az egész összezsugorított emberalakot
állatbőrökbe varrták jó szorosan…
De
az is megesett, hogy a halottnak eltörték mindkét lábszárcsontját,
nehogy majd „visszajárjon”… Persze más törzsek, majd később az egész
emberiség, már nem annyira a visszatérő testtől, mint inkább a lélektől
félt. A lélek lakhelye lehetett az emberi szív, a lélegzet, de ezt
olykor az ember szemében, veséjében, májában vagy fejében sejtették. A
Biblia szerint a lélek a vérben található (Ószövetség), ezért olvasható
benne egy olyan mondat is, miszerint „senki közületek nem fog vért enni” – ez a tilalom éppen a vérben sejtett lélek miatt került be az ősi zsidó tanok, tilalmak közé.
A
vándorló hordák még nem nagyon törődtek a halottaikkal és főleg nem
azok lelkével, de miután kezdtek letelepedni, szükségletté vált, hogy a
holtak is valahol az élőhelyük közelében legyenek eltemetve.
Megszaporodtak az ezzel kapcsolatos szertartások, később már valósággal
burjánzottak a szokások. A halott mellé eltemették kedvenc tárgyait vagy
hatalmának jelképeit, vagy olyasmiket, amikre az itt maradottak szerint
majd „odaát” is szüksége lehet és lesz. Ez a fajta kultusz mindmáig él
és még jó ideig létezni fog. Akik ma virágot visznek szeretteik sírjára
vagy urnája elé, azok tulajdonképpen ugyanezt a hagyományt folytatják,
igaz, már letisztultabb, szerényebb, racionálisabb méretekben.
Létezik-e a lélek?
Ez sokak számára
hihetetlenül fontos kérdés. Mindmáig milliárdok számára nincs semmi
kétség afelől, hogy a halottak valamilyen formában tovább léteznek. Sőt,
egészen nagy vallások, egyházak alapulnak azon a hiten, hogy a lelkek
vándorolnak, újra meg újra születnek, és életek ezrein keresztül
tisztulnak, válnak egyre jobbá, magasabb rendűvé, hogy aztán a végén
eljussanak a nirvánába, azaz a megtisztult, boldog és végső állapotba,
amely minden létek közül a legjobb, legnemesebb.
Az
európai középkorban a lélek nemegyszer kísértet formájában jelent meg.
Három-négyszáz évvel ezelőtt teljesen elterjedt hit volt, miszerint
kísértetek vannak, és azok nem mások, mint a haláluk után valami okból
nyugalmat nem lelők lelkei, amelyek bolyonganak valahol a két világ: az
élőké és a holtaké határán.
Persze
mindig voltak felvilágosult emberek, az adott kor szintjéhez képest,
akik már akkor sem nagyon hittek ezeknek a közszájon ezrével forgó
történeteknek. Már a tizennyolcadik, de még inkább a tizenkilencedik
században akadtak emberek, akik szerették volna így vagy úgy
tudományosan bebizonyítani a lélek létezését! Igen, akkoriban még sokkal
több volt a vallásos tudós, aki nem a tagadásból indult ki, hanem Isten
létezését akarta igazolni. És mi bizonyíthatná jobban, hogy létezik a
Teremtő, ha nem ez, hogy a maga képmására teremtett lénynek, az embernek
valami pluszt adott? Valamit, amivel nem rendelkezik sem a növény, sem
az állat, csak az ember: a lelke?
Azt
kell mondanunk, hogy ez a törekvés máig nem hagyott alább. Igaz, a
tudósok, akik az utóbbi évszázadban a lélek létezésével vagy nemlétével
foglalkoztak, már jobbára nem voltak istenhívők, és nem is ezért
érdekelte őket ez a kérdés. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az emberben
csakugyan van valami plusz, ami ezen a bolygón tudomásunk szerint más
élőlényekben nem található. Ám hogy ez csupán a tudatban rejtőzik-e,
vagy csakugyan valami olyasmi, amit léleknek, isteni hozzáadásnak,
valamiféle metafizikai többletnek is nevezhetnénk, azt eddig még
senkinek sem sikerült bebizonyítania.
|
Hector Durville | A
huszadik században nem egy tudós vállalkozott arra, hogy a „hivatalos”
(akadémikus, értsd: sokszor begyöpösödött, konzervatív, azaz hátrafelé
haladó, vaskalapos) tudomány ellenében kísérletezzen az emberi lélekkel.
Amit persze a csupán materialista alapokon álló tudomány nem létezőnek
tekint.
1909-ben Hector Durville kiadta Le fantome des vivants
(Az élők fantomja) c. szakkönyvét. Durville elég merész dologra szánta
rá magát, ami persze akkortájt nem jelentett még tudományos „botlást” és
botrányt, hiszen a Nobel-díjas Marie Curie is sok éven át folytatott
kísérleteket parafenoménekkel és a parapszichológia más gyakorlóival.
Durville spiritiszta szeánszokra járt, és különféle elmés módokon, előre
odakészített szerkezetek révén próbálta megmérni az ott felbukkanó
„lelkeket”, kísérteteket! Sőt, a médiumok szájon át kibocsátott éteri
fantomjait, az emberalakot formázó testeket is sikerült lemérnie. Az
igazi, nagy, egykor élő ember kicsiny éteri hasonmása általában 30
grammot nyomott…
|
William McDougal | Az 1920-as években az angol William McDougal
arra a belátásra jutott, hogy ha az élő emberben van valami, amit
léleknek nevezünk, vagyis az fizikailag létezik, kell lennie tömegének
is! Ha pedig van tömege az élő emberben, akkor a halál pillanatában
annak a tömegnek el kell tűnnie – hiszen, ugye azt tanítja a vallás,
hogy a halál pillanatában a lélek elszáll. McDougal úgy érezte, ez a
gondolat voltaképpen zseniális, és erre kell egy kísérletsorozatot
építeni! Hiszen ez akkor is „működik”, ha van lélek, és akkor is hoz
tanulságos eredményt, ha nincs. Bármi legyen is a vége, valakik számárra
roppant érdekes eredménnyel zárulhat. Vagy van lélek, vagy nincs!
Az
egyetlen gondot az jelenti, hogy 80 évvel ezelőtt nem léteztek még
olyan pontos mérőműszerek, amelyek ilyen kis mennyiségeket okvetlenül
precízen mértek volna. Ennek ellenére McDougal megtett mindent, amit
tehetett. Kórházakban a haldoklók ágyát (persze a megfelelő hatósági
engedélyek birtokában) mérlegekre állította, asszisztensei nem mozdultak
el a mérlegek mellől, felírták, mit mutat – és amikor a halottak
kiadták utolsó leheletüket, feljegyezték a mérleg állását. Mondani sem
kell, a halál pillanatát követően a mérlegek mindenütt bizonyos –
igazából jelentéktelen – súlyveszteséget mutattak. Körülbelül 20 grammal
lett könnyebb a haldokló, miután meghalt.
Law Twining
professzor Los Angelesben alaposan megtréfálta kollégáit, pedig ő is
jóhiszeműen cselekedett. Ő is a lelket kereste, de nem emberek, hanem
haldokló állatok testsúlykülönbségéből következtetett arra, hogy azoknak
is van lelkük. Egy egér a halála után 3,5 milligrammal, egy macska 100
milligrammal lett könnyebb. Nagy felzúdulás követte ezt keresztény
körökben, hisz a tanítás szerint az állatoknak nincs lelkük.
Sokan
vélték úgy, hogy itt egyáltalán nem a lélekről, hanem a haldokló utolsó
kilégzéséről van szó. Amikor valaki meghal, a tüdeje összeesik, és
kibocsátja a benne lévő levegőt. Nils Olof Jacobson
svéd professzor az 1970-es években megismételte McDougal kísérleteit,
csak már sokkal pontosabb mérőeszközök birtokában tette ezt. Mint azt
nemrégen az erről szóló filmben is láthattuk, a haldoklók a halál
pillanatában kivétel nélkül 21 grammot veszítettek testsúlyukból. Mivel
egy kistermetű embernek a tüdejében nem ugyanannyi levegő fér el, mint
egy nagytermetűnek, nem is szólva mondjuk a gyerekekről – a mindig
változatlanul ismétlődő 21 gramm szinte jelképesnek is tekinthető.
Jacobson és követői mind a mai napig meg voltak és vannak győződve, hogy
a 21 gramm az emberi lélek súlya – és ez az adat egyben a tudományos
bizonyíték is arra, hogy az embernek tényleg van lelke. Már akinek –
tesszük hozzá…
Hihetetlen Magazin - Nemere István
|