"Az emberek azt hiszik, hogy a lelki társuk tökéletesen illik hozzájuk. De az igazi lelki társ az nem más, mint egy tükör, aki megmutatja, mi az, ami téged visszatart. Ő az, aki felhívja a figyelmedet önmagadra, hogy végre megváltoztathasd az életed. Az igazi lelki társ valószínűleg a legfontosabb személy, akivel csak összehoz az élet, mert ő az, aki ledönti a saját magad emelte falakat, és életre pofoz."

Ha valaki szerelmes, mennyiben számít az, hogy rossz vagy jó ember, ki a világot jelenti neki? Számít e, hogy lop, csal, hazudik? Tulajdonképpen majdnem mindenki elköveti ezeket a „bűnöket” élete során. Ellopja valakinek a szívét, megcsalja saját magát, vagy rosszabb esetben a társát. Ebből pedig következik, hogy hazudik magának, vagy annak, aki mellette van. Mind ez, ha nem magunkat bántjuk, hatalmas kínokhoz vezethet. Észrevesszük-e ha becsapnak minket? Észleljük-e azt, hogy mi mit teszünk vagy, hogy ki az, akit megbántunk? Ki az, aki megállít minket, és megmutatja a helyes utat, hogy mit szabad és mit nem?

Egy közmondás szerint, háborúban és szerelemben mindent szabad. Nem számít a hely, az idő, a kor, a föld összes problémája, ha azzal vagyunk, akit igazán szeretünk. Nem foglalkozunk a problémáinkkal. No meg persze mindenki ismeri, de lehet, hogy már érezte is, hogy a szerelem bizony mélységesen elvakít, nem feltétlen rossz értelemben. Viszont így, hogy nem látunk tisztán, fontos megkérdezni magunktól, másoktól, hogy mi az a bűn, amit már nem kellene, vagy nem lehet elviselni, még attól sem, akit igazán szeretünk? Mikor kell azt mondani, hogy állj, ez már sok és persze mikor célszerű? Van egy rossz hírem. Sajnos ezt senki nem tudja megmondani nekünk előre. Mindenki kiszolgáltatott helyzetben van, de mindezek ellenére, érezni fogjuk, legbelül, mélyen, nagyon mélyen, hogy nincs tovább. Felesleges másokra támaszkodni, hiszen ezt nekünk kell lejátszani magunkban. Fájó tud lenni, érezhetünk hatalmas kínt, terhet a vállunkon, de ha elérkezik, észre kell venni és nem szabad halogatni. Minél előbb zárjuk ki azt, ami gátol bennünket, annál hamarabb juthatunk el új célokhoz és örömökhöz.

Viszont ott a másik oldal. Érdemes-e feladni, mikor nem látunk több fénylő utat, csak egy kis pislákolást? Mikor az ég beborul felettünk és azt érezzük, hogy itt a vég. Sokan mondják azt, hogy nem szabad eldobni semmit és a végsőkig kell küzdeni, de néha muszáj picit lazítani, vagy éppenséggel feladni a legnagyobb álmunkat is, hiszen egy idő után már nem épít minket, csak rombol. De nem szabad feledni, hogy csakis akkor lépjünk tovább, ha már mindent teljesítettünk az ügy érdekében. Nem kényszeríthetünk arra senkit, hogy minden porcikájával minket kívánjon és minden testrészével ránk vágyjon. A szerelmet ne mi keressük, megtalál az minket magától! Eljön az idő, mikor pillangók fognak röpködni a hasunkban, és remegni fogunk szerelmünk egyetlen, édes csókjáért. Olyan nincs, hogy ezt ne kapjuk meg. Én hiszem, és tudom, hogy minden embernek van egy másik fele, aki teljesen tökéletesen kiegészíti őt, vagy legalábbis megpróbálja.

Az nem lehet, hogy valaki egész életében egyedül éljen és ne szeresse senki. Ez badarság. Az ember társas lény. Nem hiszem azt, hogy a szeretet, a rózsaszín köd, az örökkön örökké és a még tovább, az igazi és egyetlen szerelem mára elavult és nem létező dolog lenne. Érezni fogunk életünk végéig. Érezni fogunk jót, rosszat, kellemeset, kellemetlent, örömöt, szomorúságot, fájdalmat. Képtelenség az érzéseket kiölni és kizárni magunkból. Ez mindenkiben ott van és ott is lesz mindaddig, amíg él. Igen… még a szerelem is.