Ma már bátran kezdeményezhet egy nő, ám még mindig élnek bizonyos előítéletek ezzel kapcsolatban. Jól tesszük-e, ha rárepülünk egy pasira, és mit tegyünk, ha csak szeretnénk, de nem merünk? És mi a helyzet a saját pasinkkal?

Pasink egyik este még a mintaférjek gyöngyét is megszégyeníti, másnap meg úgy viselkedik, mintha csak nyűg lennénk a nyakán. Hogy ez egyszerű marsbéli hagyomány? Naná, hogy Vénusz szórja az igéket.

Egy kapcsolat vége olyan, mintha meghalt volna valakink. Ezt muszáj egyfajta gyászmunka során feldolgoznunk, mert csak így van esélyünk a valódi továbblépésre. Ez a gyászmunka pszichológiailag "diagnosztizált" folyamat, amelyet nem lehet megúszni - ám ha végigcsinálod, rengeteget nyersz vele!

A nők nagy többsége bizony nem vallja be párjának, ha nem jön össze az orgazmus. Miért van így, és hogyan lehet megváltoztatni?

Egyáltalán: miért is szeretnénk más emberré formálni a párunkat? És miért nem sikerül? Az emberi lélek működése, a személyiség változásának törvényei választ adnak a kérdésekre.

Sok nő úgy marad benne egy-egy kapcsolatban, hogy boldogságot, törődést nem, csak gondokat és szenvedést hoz számára. Bízik abban, hogy majd minden megváltozik - egész addig, míg késő nem lesz. Ne ess ebbe a hibába - vizsgáld felül kapcsolatotokat és saját indítékaidat!

Mars és Vénusz is egyaránt prédája a zöldszemű szörnynek - Mars megvadult bikaként fújtat féltékenységében, Vénusz zokog és vergődik fájdalmában. Az indítékok különböznek, az eredmény mindig ugyanaz...

Vajon létezik magától értetődő hűség? Olyan elkötelezettség, ami csak úgy van, és nem kell érte tennünk semmit? És ha nem: mit ér a szerelem, ha alapból félrelépnénk?

 
  „Vegyük sorra, hogy mik azok, amivel egy nő egy férfit igazán magához tud láncolni.”  Biztos, hogy ezt szeretnénk, magunkhoz láncolni a férfiakat? Arról nem is beszélve, hogy vajon a férfiak akarják ezt a láncot? És akkor miért is vagyunk elbizonytalanodva a férfiakkal kapcsolatban?