Az iszlám világban az uralkodók feleségeinek sajátos helyzete volt: az európai királynékhoz képest szigorú elzártságban éltek. De a hárem szédítő karrierek színhelye is lehetett: a rabnőből szultáni ágyas, a szultánt is hatalmában tartó feleség vagy ténylegesen kormányzó anyaszultánnő is válhatott.

A házastársak szexuális élete a középkorban nem volt magánügy, az egyház a családi élet intim pillanatai fölött is ellenőrzést akart gyakorolni. Úgy tartották, a házasságot Isten nem a „test gyönyör iránti vágyának kielégítésére” engedte meg, s önmegtartóztatás nélkül a házasság is bűn, amiért vezekelni kell. Szigorúan szabályozták, hogy mikor van az ölelésnek az ideje.

Hogy a szexualitás nem volt tabu a görög–római világban, sehol máshol nem nyer oly egyértelmű bizonyítást, mint Pompejiben. A ma már „kényesnek” számító erotikus témák megjelenítése falfestményeken, mozaikokon, szobrokon egy életörömökre éhes világ képét vetíti elénk, ahol egyformán természetes a vágy kifinomult követése vagy a közönséges élvezetek keresése. Pompeji erotikus emlékeinek jó részét ma egy nápolyi múzeum titkos termeiben őrzik. Szűk látókörű prüdéria és álságos szégyenkezés akadályozza a mai látogatót abban, hogy a mindennapi élet rejtett oldalát is megismerje, amely pedig szintén hozzátartozott a Római Birodalom történetéhez. Írásunk és képeink egy olyan érzéki világba vezetnek be, amelyet még nem vett körül a valláserkölcsi értékítéletből fakadó titokzatosság.

A 19. század utolsó harmadában a fővárosi hatóságok számára a prostitúció elleni küzdelem állandó versenyfutást jelentett a titkos prostitúció folyamatosan változó megjelenési formáival. Az 1867-es pesti szabályrendelet – melynek hatásaként országszerte szabályozni igyekeztek a kérdést – még csak a bordélyház intézményét tűrte meg, mivel ez tűnt a legális prostitúció legjobban ellenőrizhető formájának, ám éppen emiatt pártolt el tőle a vendégek és a prostituáltak egy része. A titkos prostitúció legális mederbe terelésére pedig megjelentek a garniszállók, majd a kéjnőtelepek.

Párizs a „császári vigasságok” két évtizede alatt, III. Napóleon uralma idején teljesen átalakult. A középkori ruháját kinőtt főváros helyén megszületett „Nagy-Párizs” mágnesként vonzotta magához a külföldi látogatókat, aminek következtében feltartóztathatatlanul megindult azon az úton, hogy fokozatosan „modern Bábellé” változzon. Ebben a forgatagban különleges helyet foglaltak el azok a félvilági hölgyek, akik a legelőkelőbbek palotáitól a külvárosokig mindenhol megtalálhatók voltak, kínálták szolgáltatásaikat.

A középkori és kora újkori Európa szexuális praktikáiról aránylag kevés a fennmaradt forrás, a magyarországi szexualitás történetéhez pedig még szegényesebbek az adalékok. Szemelvényeink a 16–17. század mentalitását hozzák kicsit közelebb. Szerepel bennük pénzen szerzett szerelmi szolgálat, jórészt úti élményként, de megtalálható a „petting” vagy a „pedofília” egykorú megnyilvánulási formája is. A gondolkodásmódok történetéhez azért fontos források ezek, mert nem csupán a „technikai” részekről szólnak, hanem sokkal inkább a kor szexuális fantáziáinak megnyilvánulásait rögzítik.

A szexuális úton terjedő betegségek közel egy- idősek az emberiség történetével. A nemi betegségeket sokféle névvel illették: ragadós nyavalya, bujakór, majd később vénuszi betegség, bujasenyv, szifilisz, ám ez mind gyűjtőfogalom volt. Bár a fertőzések terjedési módja mindig azonos volt, a betegségek típusa, a róluk kialakított ismeretek és ennek megfelelően a gyógymódok eltértek a különböző történelmi korokban.

A 15. századi Európa leghíresebb bordélyait és prostituáltjait Itáliában találhatjuk. A reneszánsz idők itáliai kéjhölgyei a szexuális szolgáltatások mellett kifinomultabb élvezeteket is nyújthattak. Az olasz nyilvánosházak hírnevüket nem csupán gazdag választékuknak és sajátos szolgáltatásaiknak köszönhették, hanem kéjhölgyeik zenei, irodalmi műveltségének, intelligenciájának is. Nem csoda hát, ha a velencei, római, firenzei, nápolyi nyilvánosházakat messze földről felkeresték.

A római jog a prostitúció jogi szabályozása terén is máig érvényes tanulságokkal szolgál. A rómaiak igen hamar rájöttek arra, hogy célszerűbb a prostitúciót – korlátozott keretek között és szigorú hatósági ellenőrzés alá helyezve – megtőrni, mint abszolút módon betiltani és büntetni. A „megtűrés” nemcsak a szigorú állami felügyeletben nyilvánult meg, hanem különféle jogi korlátozásokkal is igyekeztek elvenni az örömlányok kedvét az ősi mesterség űzésétől. Csodára persze a római jog sem volt képes: a császárkorban egyre inkább elfajuló prostitúció ellen már a büntetőjogi szankciók is hatástalannak bizonyultak. Abszolút tilalom kimondására mégsem került sor, mert a császárok tisztában voltak azzal, hogy e jelenség felszámolásához még az ő hatalmuk is kevés.

Amikor Zeusz, az istenek királya beleszeretett Ganümédészbe, sas képében szállt a földre, hogy kielégítse vágyait. Zeusz ilyesféle földi kicsapongásai – felesége, Héra őszinte bosszúságára – mindennaposak voltak, ez az eset azonban különbözött a többitől: az elcsábított Ganümédész ugyanis fiú volt. A fiúszerelem tehát még az olümposzi istenek számára sem volt ismeretlen, noha kivételnek számított. Annál különösebb, hogy Athén történetében volt olyan időszak, amikor bizonyos társadalmi rétegek számára éppen ez a kivétel jelentett bevett gyakorlatot, s a nőkkel való érintkezést valamiféle szükséges rossznak tekintették: eszköznek, amelynek segítségével törvényes utódokat lehetett nemzeni. Vajon miért alakult ki az a szemlélet, amely a homoszexualitást a heteroszexuális kapcsolatnál magasabbra értékelte?