Szinte hihetetlen, két évezred távlatából visszatekintve, mi mindenre kiterjedt a római császárság gazdasági ellenőrzése és felügyelete. Még a prostitúcióból élőkre is adót róttak ki.
A prostituáltak a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből kerültek ki: főleg rabszolgákból, felszabadítottakból, szegény családokból, néha találkozunk előkelő származásúakkal is. Ugyanilyen sokrétű volt a szolgáltatások ára is.
Már akár egy kenyér áráért (2 as) hozzá lehetett jutni egy kevésbé igényes prostituálthoz, de voltak sokkal drágább szolgáltatások is, amelyekért akár egynapi kerestet is ki kellett fizetni (1-1,5 denarius).

A prostitúció a rómaiaknál sem volt természetesen ismeretlen, noha a klasszikus római erkölccsel a legkevésbé sem volt összeegyeztethető, az intézmény mégis megtűrt rosszként élhetett a városban. Eredetére nézve pontos ismeretekkel nem rendelkezünk, az mindenesetre figyelemreméltó, hogy egyes mondai ábrázolások szerint Romulus és Remus nevelőanyja is feltehetőleg e mesterséget űzte. Eszerint már a város születésekor is meglévő társadalmi jelenségként tekinthetünk a prostitúcióra.
Klasszikus megfogalmazását a híres római jogtudós, Ulpianus a következőképpen adja meg: a prostitúció ellenszolgáltatás fejében – pecunis accepta – végzett nemi érintkezés, amelynek lényeges eleme, hogy az mindig nyíltan és nemi vonzódás nélkül – palam et sine delectu – történik.

A római prostitúció csodálatos gyorsan és nagy arányokban fejlődött. Külön törvényekkel szabályozták a prostitúciót, bordélyokat létesítettek, minden prostituált nőnek be kellett iratkozni az aedileknél, ahol írásbeli engedélyt, Licentia stupri-t kapott. Ennek elmulasztását szigorúan büntették.

A rómaiak nemi erkölcshöz való viszonyulását felvázolni nem egyszerű feladat, hiszen mást jelentett a köztársaság korai éveiben, mást Augustus korában, majd a késő császárkorban a kereszténység államvallássá tétele után.
Míg az archaikus-kor vallási-erkölcsi megalapozottságú gyakorlata alapvetően a többi ókori szabályozással mutatott hasonlóságot, addig az első évszázadokban tapasztalható erkölcsi züllés a büntetőjogi alapokat is kikezdte, bizonyos cselekményeket kivett a tilalmazott magatartások közül, míg a többinek a büntetését enyhítette.

Kleopátra (i.e. 69–30) – Egyiptom utolsó királynője, okos asszony. Több nyelven beszél, műveltségéről elismeréssel nyilatkoznak a római államférfiak. Valójában nem szép: nagy, görbe orra, hatalmas szája nem felel meg a kor szépségideáljának. Alakja viszont arányos és kecses, mi több, mesterien tudja sminkelni magát.


Ő az első nő, aki a kozmetika minden trükkjét beveti céljai érdekében. A férfiakat előkelő, finom modorával, érzéki mozdulataival és gyönyörű hangjával hódítja meg.

Néró és anyja gyakran hált együtt. Legendák szerint még a lefüggönyözött hintóból is igen ziláltan szálltak ki.. sőt, állítólag élt a palotában egy rabszolganő, aki szinte teljes hasonmása volt az anyjának

A fogamzásgátlás, a születések korlátozásának gondolata és gyakorlata egyidős az emberiséggel. A szaporodás mérséklésére irányuló eljárások használata az emberi korok mindegyikében fellelhető.

Hogy a szexualitás nem volt tabu a görög-római világban, sehol máshol nem nyer oly egyértelmű bizonyítást, mint Pompejiben. A ma már „kényesnek” számító erotikus témák megjelenítése falfestményeken, mozaikokon, szobrokon egy életörömökre éhes világ képét vetíti elénk, ahol egyformán természetes a vágy kifinomult követése vagy a közönséges élvezetek keresése.
Pompeji erotikus emlékeinek jó részét ma egy nápolyi múzeum titkos termeiben őrzik. Szűk látókörű prüdéria és álságos szégyenkezés akadályozza a mai látogatót abban, hogy a mindennapi élet rejtett oldalát is megismerje, amely pedig szintén hozzátartozott a Római Birodalom történetéhez.

Az ókori Pompejiben számtalan nyilvánosház üzemelt. A régészek legalább 25 ilyen intézményt fedeztek fel, bár többségük mindössze egy-vagy két helyiségből állt, s általában valamelyik bormérés alagsorában üzemelt.

Az ókori Róma homoszexualitását erősen befolyásolta a görög. Elég arra utalni, hogy a görög és a római istenek tulajdonképpen azonosak, csak más a nevük. Buchanan (2000) szerint az első 15 hódító hadvezérből 14 homoszexuális volt. A köztársaság korát az erkölcsi közömbösség jellemezte: sem szégyennek, sem dicsőségnek nem tekintették a homoszexualitást.