A római császárság korában is meghatározott volt az alapvető erkölcsi
norma: a monogám házasság, és mindez így védte a család, a családi élet
tisztaságát, a nő becsületét, sőt még szeméremérzetét is. Megfigyelhető,
hogy a görögökkel ellentétben, a rómaiak idegenkedtek a nyilvános
meztelenségtől, még az akkor meztelenséggel járó sportok űzésétől is
tartózkodtak. Igaz, mindezek mellett úgy a római szemléletmódot, mind a
római jogot egy bizonyos fokú liberalizmus is jellemezte. Így érthető a
prostitúció előbb felvázolt kétarcúsága: a prostitúciót elítélték ugyan
és megvetették, ezzel szemben a gyakorlatban eltűrték, mint szükséges
rosszat. Ez társadalmilag és jogilag is így igaz.
A római jog a prostitúció jogi szabályozása terén is máig érvényes
tanulságokkal szolgál. A rómaiak igen hamar rájöttek arra, hogy
célszerűbb a prostitúciót – korlátozott keretek között és szigorú
hatósági ellenérzés alá helyezve – megtűrni, mint abszolút módon
betiltani és büntetni. A „megtűrés” nemcsak a szigorú állami
felügyeletben nyilvánult meg, hanem különféle jogi korlátozásokkal is
igyekeztek elvenni az örömlányok kedvét az ősi mesterség űzésétől.
Csodára persze a római jog sem volt képes: a császárkorban egyre inkább
elfajuló prostitúció ellen már a büntetőjogi szankciók is hatástalannak
bizonyultak. Abszolút tilalom kimondására mégsem került sor, mert a
császárok tisztában voltak azzal, hogy e jelenség felszámolásához még az
hatalmuk is kevés.
Róma történetének korai időszakára vonatkozóan nincsenek forrásadataink a
prostitúció meglétéről. A legkorábbi esetet a történetíró Livius
említi, mondai hagyományra alapozva. Az általa megnevezett személy Acca
Larentia, Faustulus pásztor felesége, aki a Romulus és Remus ikerpár
nevelőanyja lett. Livius szerint az említett hölgyet a pásztorok
lupa-ként (nőstényfarkas, szuka) emlegették, feslett életmódja miatt. A
királyság és a korai köztársaság időszaka azonban az igazi egyszerűség, a
római jellem, a kitartás, a hamisítatlan római virtus kiteljesedésének
kora. Ez idő tájt nem nyílt tér a prostitúció számára
A városban számos épületben találtak erotikus, szexuális tartalommal bíró, vagy a (mai értelemben) prostitúcióval kapcsolatos ábrázolásokat és graffitiket. Az ilyen épületeket régebben gyakran egyszerűen bordélyháznak tekintették. Mivel ezek az ábrázolások igen általánosak és gyakran inkább művészi megnyilvánulásnak tekinthetők (például erotikus falfestmények), ma már nem elfogadottak ezek a túlzó elméletek. Ma már csak egyetlen ház azonosítható bordélyként (lupanar) teljes bizonyossággal.
A rómaiakat hol a szigorú erkölcsök, hol a féktelen élvezetek megtestesítőiként szokták emlegetni. Igaz, az előbbit inkább a korai, az utóbbit inkább a későbbi századok példái alapján. Valamikor a Kr. e. 2. század folyamán a korábbi szigorú erkölcsi normák kezdtek háttérbe szorulni, és a hellenisztikus Kelet luxus- és élvezethajhászása egyre inkább úrrá lett a római társadalmon. Az örömtanyák mindinkább hozzátartoztak a rómaiak életéhez.
Tudjuk, az idősebb Cato tiltakozott a prostitúció térhódítása ellen, de
ez mindinkább hozzátartozott a római világhoz. Igaz, Cato is inkább
azért hadakozott, mert egy-egy ifjú igen gyakran járt el az
örömtanyákra. Ebből a korból fennmaradt egy örömlány neve is: „Volt
egy közismert örömlány, Hispala Faecenia szabadosnő, aki jobb sorsot
érdemelt volna ennél a szolgáló korában megszokott foglalkozásánál, s
aki felszabadítása után is ugyanilyen módon kereste kenyerét”
A bordélyok nyomai Rómában nagyon korán fellelhetők, Publius Vidor már
Kr. e 180. évben beszéli, hogy egy Mandnus nevű aedilt, aki egy
bordélyban házkutatást akart tartani, a bordélybeli nők kődobálással
űztek ki onnét. A bordélyokat többnyire lupanarnak nevezték, de fornix, ganeum, stambulum, prostibulum, arcuata elnevezés is gyakori.
Közvetlen források és közvetett utalások alapján megállapíthatjuk, hogy a
prostitúció a régi Rómában is létezett és virágzott. Az a kijelentés is
megállja helyét, miszerint a római társadalom majdhogynem úgy
viszonyult a prostitúcióhoz, mint a mai. A különböző normarendszerekben
mindez így tükröződött: - a hivatalos életnorma (a társadalmi morál)
elítélte a szolgáltatókat, de - elnéző, toleráns volt azokkal szemben,
akik ezeket a szolgáltatásokat igénybe vették, és - a római jog
kimondottan nem tiltotta a prostitúciót.
