Az elmegyógyintézetek és a kísértethistóriák mondhatni kéz a kézben
járásának okát a közhiedelem szinte természetesnek veszi, áttekintve
néhány tébolyda történetét ezt az evidenciát pedig akár alátámasztottnak
is tarthatjuk. Ebben a rovatban többször is bemutattam már nektek olyan
kórházakat vagy elmegyógyintézeteket, amelyek úgyszólván „rovott
múlttal” rendelkeznek, de ezúttal - ha lehet ezt mondani - az egyik
leghíresebb ilyen műintézményt szeretném veletek megismertetni.
A XIII. században, a nyugat-európai szellemiségben a pszichiátriai
zavarokkal küzdők élete egy halálukig véget nem érő vesszőfutás volt. Az
akkori nézetek ugyanis a legkevésbé látták a probléma valós gyökereit,
nem beszélve arról, hogy az elmezavar definíciója is nagymértékben
különbözött a mai ismereteink szerinti meghatározásoktól. Ennek
köszönhetően például olyan dolgokat is az őrület számlájára írtak, mint a
dadogás, vagy épp a rendszeres maszturbálás. A korabeli gyógyítók
általában a katolikus egyház által diktált különös módszerekkel
próbálták „kikúrálni” bajukból azokat, akik vélt vagy valós pszichés
problémákkal küzdöttek. Természetesen akkoriban is akadtak jó szándékú
papok és szerzetesek, akiket jóakarat vezérelt és valóban segíteni
szerettek volna hányattatott sorsú embertársaikon.
Az
elmebetegek* megítélése a különböző civilizációkban igen eltérő volt.
Ismerünk kultúrákat, amelyekben szent emberként tisztelték, míg másutt
gonosz lelkektől vagy az ördögtől megszállott bűnösöknek tekintették
őket, akiket a társadalom kivetett magából. A Bibliában, Jézus csodás
gyógyításainak történetében is találkozunk elmebetegekkel: az ördöngösök
meggyógyításához az ördögöt kellett kiűznie belőlük.
1868 deczember 6-án adatott át rendeltetésének az ország legnagyobb s
legismertebb elmegyógyító intézete: a lipótmezei elmegyógyintézet, mely
január elején 482 férfi és 522 női, összesen : 1004 beteget számlált.
Megalapítása óta esztendők hosszu során át dr. Niedermann Gyula
miniszteri tanácsos volt az igazgatója, ki csak néhány év előtt vált meg
állásától s jelen igazgatón kívül dr. Molnár Károly főorvos, dr. Geiger
József és dr. Dósai Mihály másodorvosok működnek itt. Az intézet
betegeinek létszáma ez év elején 172 férfi és 165 nő volt.
Az „elmebetegség” nem az újkor találmánya, elmebetegek mindig voltak. A
társadalom és így a társadalmi hozzáálás azonban változott, ahogy
változott ellátásuk intézményrendszere is.
London- Csontvázak százait tárták fel a hírhedt londoni
tébolyda, a Bedlam (Bethlehem Royal Hospital) XVI. századi sírkertjében.
Az ispotályt 1247-ben alapították, s a XIV. századtól pszichiátriai
betegeket fogadott, ez volt a világ első elmegyógyintézete.
London- Csontvázak százait tárták fel a hírhedt londoni
tébolyda, a Bedlam (Bethlehem Royal Hospital) XVI. századi sírkertjében.
Az ispotályt 1247-ben alapították, s a XIV. századtól pszichiátriai
betegeket fogadott, ez volt a világ első elmegyógyintézete.
A kőhasználat szellemi hátterének vizsgálatában nagy jelentőséggel
rendelkeznek az orvosi és a mágikus szövegek. Az e két forráscsoporttal
jelzett tevékenységi kör különválasztása Mezopotámia esetében nem
célravezető, mivel a szűkebb értelemben vett gyógyítás során mágikus és
orvosi eljárásokat egyaránt alkalmaztak: az orvosságok elkészítését,
illetve alkalmazását ráolvasás kísérte. Más esetben az orvosságot
éjszakára a csillagok alá helyezték, melyek meggyőződésük szerint
gyógyító energiával töltötték fel azt. A szövegek gyakran említik a
Kecske csillagképet, melyben Gula, a gyógyítás istennője testesült meg.[1]
A kőhasználat szellemi hátterének vizsgálatában nagy jelentőséggel
rendelkeznek az orvosi és a mágikus szövegek. Az e két forráscsoporttal
jelzett tevékenységi kör különválasztása Mezopotámia esetében nem
célravezető, mivel a szűkebb értelemben vett gyógyítás során mágikus és
orvosi eljárásokat egyaránt alkalmaztak: az orvosságok elkészítését,
illetve alkalmazását ráolvasás kísérte. Más esetben az orvosságot
éjszakára a csillagok alá helyezték, melyek meggyőződésük szerint
gyógyító energiával töltötték fel azt. A szövegek gyakran említik a
Kecske csillagképet, melyben Gula, a gyógyítás istennője testesült meg.[1]
A művészeti alkotásokon előforduló kóros állapotok, műtéti beavatkozások
felismerése, kórismézése a XIX. század végén, a művészettörténész
Polakowsky és a patológus Virchow (1897) munkásságával kezdődött.
Pre-inka és inka kerámia szobrocskákon és edényeken kiütéses
bőrbetegséget, gümőkóros csigolya-összeroppanást és következményes
púposságot, amputált végtagú személyeket és koponyalékelést figyeltek
meg. Napjainkra jelentős tudományággá terebélyesedett a képzőművészeti
emlékek ilyen irányú elemzése. A vizsgálatok többsége nem egy nemzet,
vagy művész alkotásait, hanem betegségeket, vagy egy-egy szervrendszer
kórképeit kutatja (Grzybowski és mtsa 1995, Jakobovits és mtsa, 2003,
Józsa 2006, Velegrakis és mtsai 1993, stb.). A legősibb festményeken, a
barlangi és sziklarajzokon (i. e. 20 000 - 5 000 körül) csonkolódást,
alkati anomáliákat, olykor betegségeket örökítettek meg